A kölcsönös kiegészítés: az egyházi élet létfontosságú alapelve

admin — Sat, 09 May 2009 14:52:22 +0000

„Egységben az erő!” - így szól egy ismert mondás. Manapság sokat beszélnek egységről és közösségről. Sok emberben tudatosul ismét, hogy mennyire rá van utalva a másikra, mily nagyon szüksége van a másikra, mennyire fontos a közös munka és a kölcsönös segítségnyújtás. Ez a tudatosulási folyamat, amely bizonnyal nem mindenütt azonos mértékű, s amellyel sok ember individualizmusra való hajlama szemben áll, megfelel annak, amit a Teremtő Isten emberi természetünkbe belehelyezett.

Isten terve az emberrel

„Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Az ember az egész teremtés koronája. Isten mindent az emberért teremtett. Az embert magát pedig azért teremtette, hogy Őt megismerje és szeresse, a világot pedig az Ő nevében felelősségteljesen igazgassa.

Ezt a nagy feladatot kölcsönös kiegészítésben kell az embernek teljesítenie. A Szentírás a következő szavakkal teszi ezt világossá: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (Ter 2,18). Az asszonyt látva - akit Isten a férfi oldalcsontjából alkotott és a férfihoz vezetett - így kiáltott fel a férfi csodálattal és szeretettel eltelve: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból!” (Ter 2,23) Isten terve szerint férfi és nő egymás számára lett alkotva. Ez a kölcsönös kiegészítés különösen is megmutatkozik a házasságban, amelynek gyümölcsei a gyermekek és amely a társadalom alapját képezi. A házasság azonban egy olyan elvet is képvisel, amely alapvető jelentősséggel bír általában az emberi együttélés szempontjából és az élet minden területén.

Tudvalevő, hogy a bűnbeesés, amely által az ember elvesztette Isten barátságát, az emberek közötti kölcsönös kiegészítést igen megnehezítette. A férfi és nő együttélését már nem az eredeti harmónia formálja, hanem a vágyakozás és uralkodás (vö. Ter 3,16). Az emberek együttlétét már nem a szeretet és tisztelet jellemzi, hanem az irigység és féltékenység, annyira hogy Káin megölte testvérét, Ábelt (vö. Ter 4). Az ember a büszkeség rabja lett és égig érő tornyot akar építeni; de Isten összezavarja nyelvüket, nem értik már egymást és egymás ellenségei lesznek (vö. Ter 11). A történet azt mutatja meg, mennyire nehéz az emberek és népek közti együttműködés, és milyen gyakran élünk csak egymás mellett, sőt kerülünk egymással szembe.

Isten azonban nem hagyta el az embert még a bűnbeesés után sem, hanem kiválasztotta Ábrahámot és családját, majd később Izrael népét, hogy ismét magához vonzza az embereket és kinyilatkoztassa nekik szent akaratát. Amikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, mert ismét ki akarta békíteni és egy nagy családba akarta fűzni az embereket. Ez a család az Egyház. Az Egyházban a kölcsönös kiegészítés nemcsak hogy lehetséges a megváltás kegyelme révén, hanem az egyben sokféle áldás forrása is. Persze ehhez szükséges a mély hit és állandó megújulásra való készség.

A következő fejtegetésekben, amelyekben az Egyháznak a kölcsönös kiegészítésről szóló tanítását foglaljuk össze, valamint néhány praktikus útmutatást nyújtunk hozzá, elsősorban Szent Pál apostol vezetésére bízzuk magunkat. Egyidejűleg hallunk néhány szót Júlia anyától, a „Krisztus Ügye” Lelki Család alapítójától is, aki gyakran emlékeztetett a kölcsönös kiegészítés (komplementaritás) fontosságára.

Az Egyház, Krisztus teste

Szent Pál többféle képet használ, hogy érthetővé tegye az Egyház titkát. Leveleiben az Egyházat egy olyan testhez hasonlítja, amelynek a feje Krisztus, a tagjai pedig mi, hívő emberek vagyunk. De mit jelent ez a hasonlat?

Egység a különbözőségben

Az ember teste különböző tagokból áll, amelyeknek különböző feladataik vannak. „Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. Ha a láb azt mondaná is: ‘Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez’, azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül azt mondaná: ‘Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez’, azért a testhez tartozik” (1Kor 12,14-16). A tagok ezen különbözősége a test számára létfontosságú. „Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol volna a szaglás? Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy” (1Kor 12,17-20). A test minden tagja, még ha sok van is, mégis összetartozik és „egy testet” (1Kor 12,12) alkot.

Az apostol ezeket a gondolatokat az Egyházra alkalmazza. A tagok különbözősége abban mutatkozik meg, hogy az Egyházban is sok nép, nyelv, állapot és réteg létezik: lehetnek „akár zsidók, akár pogányok, rabszolgák vagy szabadok” (1 Kor 12,13). Minden ember, emberfajta és nemzet számára nyitva áll az Egyház. Ezzel nem szűnik meg az emberek különfélesége, hanem megtisztul és megszentelődik. Az Egyházban is sokféle szolgálat és kegyelmi adomány létezik, melyeket Isten jósága ad meg. „Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyítóerőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt” (1 Kor 12,28). Az Egyház legtöbb tagja hívő laikusként él a világban; egyesek a Test felépítését szolgálják hierarchikus hivataluk által (a pápa, a püspökök, a papok és a diakónusok); mások arra kaptak meghívást, hogy a megszentelt élet állapotában kövessék Jézust. Minden állapotban a tehetségek, adományok és karizmák bőségét adja az Úr, amelyek közül némelyek közismertek lesznek, mások inkább rejtve maradnak, de ettől nem kevésbé fontosak.

Ez a különbözőség fontos Krisztus teste számára. Ha az Egyház bizonyos népeket, társadalmi köröket vagy szakmákat kizárna, akkor nem lenne igazán katolikus. Ha nem lennének benne hívő laikusok, akkor nem tudná a világot az evangélium kovászával átjárni. A papi rend nélkül nem lehetne a létfontosságú szentségeket kiszolgáltatni. Szerzetes férfiak és nők nélkül hiányozna a radikális Krisztus-követés példája. A sokféle tehetség nélkül, melyeket a Szentlélek ad a hívőknek, szegényebb lenne az Egyház, sok feladatot és szolgálatot nem is tudna elvégezni.

Ha mindezt meggondoljuk, világos lesz számunkra, hogy az Egyház olyan közösség, amelyben nagy a sokféleség. Ez a sokféleség nagy gazdagságot mutat. Ugyanakkor vigyáznunk kell arra, hogy a szükséges sokféleség mellett is megőrizzük az egységet.

Egység Krisztusban

Az emberi test tagjai egy egységet alkotnak, mert egy és ugyanazon fejük van, amely őket egyesíti. Hasonlóan van ez az Egyházban is: Krisztus „a testnek, az Egyháznak a feje” (Kol 1,18)

Krisztus a mi megváltónk. Szent Pál így ír: „Úgy tetszett az (Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett” (Kol 1,19-20). A kereszten az Úr kibékített bennünket az Atyával és egymással.

A szentségek egyesítenek bennünket a keresztre feszített és feltámadt Krisztussal - az Ő testében, az Egyházban. A II. Vatikáni Zsinat így tanít erről: „Ebben a testben Krisztus élete árad át a hívőkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsőült Krisztussal” (Lumen gentium, 7). Ez mindenekelőtt érvényes a keresztségre, amely által mindannyian „egy testté lettünk” (1 Kor 12,13), és érvényes az Oltáriszentségre, amely által a Krisztussal való közösségünk folytonosan elmélyül az Egyházban: „A kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1 Kor 10,16-17). Ebben az értelemben imádkozik így a mennyei Atyához a pap a harmadik eucharisztikus ima szerint: „Add, hogy mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentlelkével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban”.

Az Egyház testének tagjaiként tehát, amelyek gyakran erősen különböznek egymástól, lehetünk és maradhatunk egyek, mert a Szentlélek által Krisztussal és Krisztusban egyesülünk. Ő, az Egyház feje, egységünk forrása. Hozzá kell újra meg újra alázattal könyörögnünk az egység ajándékáért.

Egység a kölcsönös kiegészítésben

A test tagjai nemcsak Krisztussal, hanem egymással is kapcsolatban vannak. „Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak” (Róm 12,4-5).

A test különböző tagjainak szükségük van egymásra. Ezért írja Szent Pál: „A szem nem mondhatja a kéznek: ‘Nincs rád szükségem’ vagy a fej a lábnak: ‘Nincs rád szükségem.’ Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek” (1 Kor 12,21-22). A látszólag jelentéktelen tagoknak Isten előtt nagy értékük van: „Isten alkotta így a testet, és azért részesítette az alacsonyabb rendű tagot nagyobb tisztességben, hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással” (1 Kor 12,24-25). A test tagjai osztoznak egymással örömben és szenvedésben: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26).

Az Egyház testében egymásra vagyunk utalva. Senkinek sem lehet és szabad azt mondania a másiknak: „Nincs rád szükségem, te nem vagy fontos nekem.” Isten azt szeretné, ha törődnénk egymással, egymást segítenénk és erősítenénk, a bajokat közösen viselnénk és az örömöket is megosztanánk egymással. Erre gondolunk, amikor a kölcsönös kiegészítésről beszélünk.

Szent I. Kelemen pápa írja egy levelében a korintusiaknak (37,4): „Minden dologban létezik valamiféle kapcsolat és ebben rejlik a használhatóságuk”. Ez világos számunkra, ha például egy zenekarra gondolunk. A zenekart alkotó egyes zenészek nem lehetnek csupán szólisták, hanem együtt kell játszaniuk - mindenkinek a saját hangszerén és a saját képességének megfelelően. A különböző hangszerek egybecsengése, amely magas követelményeket állít, dönt a zenészek „használhatóságáról” és a zenekar minőségéről. Ugyanez érvényes az Egyházra is. XVI. Benedek pápa Spe salvi című enciklikájában utalt erre. Így írt: „az atyák a bűnt úgy fogták föl, mint az emberi nem egységének szétrombolását, mint szétforgácsolást és megoszlást. … És így a ‘megváltás’ az egység helyreállítása, melyben újra olyan egységre találunk, amely a hívők világméretű közösségében épül.” (Nr.14).

Júlia anya is írt az egységről és az Egyház tagjai közötti kölcsönös kiegészítésről: „A komplementaritás fénye nagy ajándék és állandó felhívás”. Miben áll a kölcsönös kiegészítés ajándéka? Milyen magatartás szükséges hozzá? Milyen veszélyek és kísértések adódhatnak?

A kölcsönös kiegészítés megélése

„Egymással törődni”

Minden ember, de még inkább minden keresztény felelősséget visel. Ma sokhelyütt az a nézet terjedt el, hogy mindenki járja csak a maga útját, kiváltképp a vallás és erkölcs területén. A hit és az erkölcs kérdései ugyanis „magánügynek” számítanak, amelyekhez senkinek semmi köze. Mindenki tegye csak azt, amit ő maga lelkiismerete szerint helyesnek érez: Az egyik Jézusban hisz, a másik Buddhában; az egyik az abortusz ellen van, a másik bizonyos helyzetekben indokoltnak tartja azt. E felfogások mindegyikét pedig illendő egyenértékűként tolerálnunk.

Az ilyen magatartás viszont hibás. Nem veszi észre, hogy a hit és erkölcs kérdései nem csupán szubjektíven megítélhető dolgok, ahol mindenki tetszés szerinti nézeteket vallhat. Vannak ugyanis ezen területen olyan válaszok, amelyek igazak és életünknek tájékozódási pontot adnak, és vannak olyan nézetek, amelyek rosszak és tévútra vezetnek. Isten maga adta meg a kinyilatkoztatásban azokat a válaszokat, amelyek megmutatják a jó utat és az örök boldogságra vezetnek. A válaszok közül sok nemcsak hittel, hanem józan ésszel is elérhető.

Az a vélemény, hogy a hit „magánügy” lenne, azért is téves, mert individualizmusra és közömbösségre csábít: ha mindenki a saját kénye-kedve szerint boldogulhat, akkor minek is kellene törődnünk a hittel. Valójában azonban nemcsak önmagunkért, hanem másokért is felelősek vagyunk. Ezért az Egyház tagjaiként kötelességünk „egymással törődni” (1 Kor 12,25). A szülők leghőbb kívánságának kell lennie, hogy a hit gazdagságát továbbadják gyermekeiknek. A papoknak és szerzeteseknek nagy belső vágyat kell érezniük mindent megtenni azért, hogy lakást vegyen az emberek szívében Krisztus. És mi mindannyian Krisztus testének tagjaként felszólítást kaptunk arra, hogy egymásért és az egész Egyházért imádkozzunk, az Evangéliumról tanúságot tegyünk.

„Kinek-kinek a saját ajándéka”

Az Egyházban csodálatosan sokféle kegyelmi adomány létezik. Szent Pál megnevez ezekből néhányat az első korintusi levélben: például a „bölcsesség” ajándékát, vagyis azt a képességet, hogy az élet eseményeit a Megfeszített szemszögéből nézzük; azután a „tudás” adományát, amely szerint Jézus Krisztust a lelkünk legmélyén felismerjük és szeretjük; egy további adomány az erős „hité”, amely segít, hogy még a nehéz helyzetekben is hűek maradjunk a hithez; végül még a gyógyítás, a prófétálás, a szellemek elbírálásának a képességei stb. „Mindezt azonban”, folytatja az apostol, „egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek” (1 Kor 12,8-11).

Ugyanígy közülünk is mindenkinek ad a Szentlélek különleges adományt: valaki különösen mélyen bele tud érezni más ember lelkébe; másvalaki azzal a képességével tűnik ki, hogy gyermekeket és fiatalokat lelkesíteni tud; megint más tudja a beteg és szenvedő embereket vigasztalni; ismét másnak nagy szervezőképessége van stb. Az adományok ezen gazdagságáért igen hálásaknak kell lennünk.

Az ilyen adományokat készségesen kell elfogadnunk, mert a Szentlélektől származnak, aki tetszése szerint osztja őket. Ezért fontos, hogy ne féltékenyen tekintsünk más emberek ajándékaira, hanem alázattal legyünk velük szemben. Ebben az értelemben szólít fel bennünket Júlia anya: „Életünknek el kell telnie alázattal Isten Fölsége és irgalma előtt, alázattal a Szentlélek és Isten terve iránt, és ugyanakkor az embereknek erre adott válasza iránt is, amely szabadságukban fejeződik ki.”

„Hogy használjunk vele”

Isten kegyelmi ajándékait, amelyeket Krisztus teste tagjainak ad, nem azért kapjuk, hogy magunk egyénileg hasznot húzzunk belőlük. A lelki adományokat mindenki azért kapja, „hogy használjon vele” (1 Kor 12,7). Ha az emberek tehetségeik révén saját magukat állítják a középpontba, akkor valami lényegeset nem értettek meg, és Istennel szemben igazságtalanságot követnek el, mert tehetségeikkel nem a Mindenhatót, hanem önmagukat dicsérik.

Ha az adományokat helyesen akarjuk használni, akkor alázatosaknak és szolgálatkészeknek kell lennünk. Az alázat tudatosítja bennünk, hogy kik vagyunk Isten szemében: az Ő teremtményei, akiket Ő élete gazdagságával és adományaival ajándékozott meg. A szolgálatkészség segít abban, hogy tehetségeinket hálásan fogadjuk el, azokat hitünk, szeretetünk és odaadásunk által kibontakoztassuk és mások javára kamatoztassuk. Ilyen értelemben a kölcsönös kiegészítés útja az erények útja, amely sokat követel tőlünk, de sok gyümölcsöt is hoz, hiszen megőriz bennünket az egyoldalúságtól, a túlzásoktól és a téves ítéletektől. Így gyakran időt nyerhetünk és közösen gyorsabban megoldást találunk. Ezen az úton érettebbé válhatunk, tehetségeink kibontakozhatnak, hitünk növekedhet, és a Szentlélek világosságát is megkaphatjuk. Ez az út hozzájárul ahhoz, hogy egymás számára - sőt az ima és szentmise áldozata által az elhunytak számára is - áldássá váljunk és a másiknak használjunk.

Szent Pál arra buzdít, hogy ezt az utat Krisztus követésében járjuk: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek, és egy lélekként ugyanarra törekedtek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan tartsa a másikat magánál kiválóbbnak: Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is” (Fil 2,1-4).

„Nem összehasonlítani, hanem megkülönböztetni”

Júlia anya ezt mondta: „Aki Isten világosságából él, az nem összehasonlít, hanem megkülönböztet!” Ezekkel a szavakkal egy olyan téves magatartásra hívja fel a figyelmünket, amely már széles körben elterjedt: a más emberekkel való önző összehasonlítgatásra. Aki a saját adottságait ilyen szellemben másokéval hasonlítgatja vagy büszke lesz, mert arra a nézetre jut, hogy az ő adottságai értékesebbek, mint a másikéi, vagy pedig irigy, féltékeny és kedvetlen lesz, ha a másik adottságai jobbnak tűnnek.

A hit világossága ezzel szemben azt mondja, hogy minden adomány Istentől jön, ezért szükség van a megkülönböztetésre: a Szentlélek az egyiknek ezt, a másiknak azt a tehetséget ajándékozza. Senkit nem küld el üres kézzel, és senkinek nem ad meg minden adományt. Ezért nagyon fontos, hogy egymást kiegészítsük és a nekünk osztott adományokkal másokat szolgáljunk.

Ez okból nagyon fontos, hogy saját adottságainkkal családjainkban, valamint a plébániai és más közösségekben hívő módon és tettre készen éljünk. Nők és férfiak, munkások és tanult emberek, szerzetesek és papok: közülünk senkinek sem szabad az önző összehasonlítás hibájába esnie és mások adottságait megkívánnia, ahogy ez a radikális feminizmusban, klerikalizmusban, intellektualizmusban, pragmatizmusban és még sok „izmusban” megesik. Mi arra kaptunk meghívást, hogy tehetségünkkel szolgáljunk, Krisztus testét felépítsük és a világot betöltsük az Örömhírrel.

„Együtt szenvedni - együtt örülni”

A kapcsolat Krisztus testének tagjai között olyan szoros, hogy Szent Pál így írhat: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26). Ha emberek hitüket vesztik, vagy nem gyakorolják, ha szerzetesek, papok vagy házaspárok komoly nehézségekkel küszködnek, ha emberek rossz útra tévednek, ha nagy szenvedés vagy súlyos betegség éri őket, az minket nem hagyhat hidegen. Mivel mi az Egyházat és annak tagjait szeretjük, az ilyen események láttán szívvel-lélekkel azon kell lennünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk ezen emberek megsegítésére: az Istenre hagyatkozó és türelmes ima révén, saját hűségünk révén, egy hitcselekedet által, mint például egy szükségben levő embernek írott levél vagy őszinte beszélgetés által.

De az örömökben való osztozás is meg kell, hogy különböztesse az Egyház tagjait. Sajátos tapasztalat, hogy a közös öröm mintha ritkább lenne, mint az együttérzés. Ennek oka bizonyára a féltékenység, ami sokakat megakadályoz abban, hogy őszintén együtt tudjanak örülni másokkal. Szent Pál számára az jelentette a legnagyobb örömet, ha mások megnyitották szívüket Krisztus felé. Ezért írja a filippieknek: „Valahányszor rátok gondolok, hálát adok Istenemnek, és mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg rólatok mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig részt vállaltatok (Krisztus) evangéliumának hirdetésében” (Fil 1,3-5).

„A mindennél magasztosabb út”

A lelki adományoknak nagy jelentőségük van az Egyház testében. De ezek mégsem a legfontosabbak. Miután Szent Pál figyelmezteti a korintusiakat, hogy helyesen használják a kegyelmi adományokat, ezt írja: „Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek” (1 Kor 12,31). Ez az út a krisztusi szeretet, amely nélkül minden adomány, legyen az még oly kiemelkedő, értéktelen, hiú és semmis.

Szent Pál a szeretetet páratlanul szép szavakkal írja le: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13,4-7).

A szeretet egyszerűvé teszi a kölcsönös kiegészítést, hiszen elűzi a megélt kiegészülés legnagyobb ellenségeit: a büszkeséget, a féltékenységet és irigységet, viszont előmozdítja az alázatos, tiszteletteljes és szolgáló magatartást. Arra ösztönöz bennünket, hogy tehetségeinkkel és adottságainkkal ne a saját dicsőségünket keressük, hanem Isten magasztalását, az Egyház építését és embertársaink javát szolgáljuk.

Szent Páltól tanulta meg Júlia anya, „hogy az életünk során elnyert érdemeink és azok természetfölötti kisugárzása nem a saját tevékenykedésünk mértékétől függenek, hanem attól a szeretettől, amely életet ad és amelyet a Szentlélek önt a lelkünkbe. Mert a szeretet az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy mindenben és mindenkiben meglássuk Istent”. A szeretet az, ami ahhoz is hozzájárul, hogy a kölcsönös kiegészülés elvét a maga teljességében megéljük, hogy az Egyház szépsége és belső nagysága napfényre kerüljön és az emberek hasznára váljon.

„Hordozzátok egymás terhét”

„Egységben az erő!” Ha készségesen használjuk és alkalmazzuk tehetségeinket, adottságainkat, így szolgálva egymásnak, akkor áldássá válunk egymás számára. A kölcsönös kiegészítés erőssé tesz minket - akkor is, és éppen akkor, ha megtapasztaljuk saját gyengeségeinket és korlátainkat. A kölcsönös kiegészítés olyan elv, amely az Egyháznak új életet ad. Az emberek számára pedig kulcs a boldogsághoz. Hiszen mi arra vagyunk teremtve, hogy közösségben éljünk. Szent Pál arra szólít fel minket, hogy a kölcsönös kiegészítés útján kövessük Krisztust: „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” (Gal 6,2).

A "Krisztus Ügye" Lelki Család

A papnak, aki hivatását méltón és hűségben éli …

Nem egy emberi intézmény …

A kölcsönös kiegészítés: az egyházi élet létfontosságú alapelve

Isten terve az emberrel

Az Egyház, Krisztus teste

A kölcsönös kiegészítés megélése

Bízzunk benne!

A lélek és a szív megtérése segít nekünk

Miközben továbbmegyünk …

Mária jelenléte számunkra …

Jézus soha nem hagy el bennünket …

Ahol szeretet van …

Aki meghívott és benned lakozik …